• Tibor Chladek

Vihar előtti csend



Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti?


Körtefám árnyékában ülök, hátamat a fa törzsének támasztva. Nyár végi kánikula, negyven fok árnyékban, bár szinte sehol sincs árnyék a végtelennek tetsző homokhátsági pusztán, amelynek homokja akár a sivatagé, a forró nyári szélben rátapad az ember bőrére, hajára. Finoman szitálva borít be mindent a homok a fel-fel támadó szélben, mint télen a szitáló porhó, de nem puha hidegséggel, hanem karcosan, durva szövetből szőtt vékony pokrócként.

Kisfiam mellettem játszik a földön, elmélyülten nézegeti hosszasan kezében tartva hol a homokozólapátot, hol a szitát és más egyéb színes műanyag játékokat, majd a gondosan kitervelt alkotás örömétől felragyogó arccal lát neki a munkának. Mióta apa lettem, úgy érzem magam, mint az istenek: parányi teremtményem a legkevésbé sem kívánja betartani rendelkezéseimet, de mihelyst bajba kerül, egyből hozzám fordul megoldást remélve. Ám most nincs baj, csak az önfeledt játék a homokban, amelynek eredményeként a másfél éves gyermek képzeletében valóságos süteménnyé, ugató kutyává és fickándozó halacskákká változnak a homokból kézzel kirakott formák. Önön képzelt világába félig beleájulva elmerülve alkot, én pedig mozdulatait és vonásait figyelem.

Vonat éles dudaszóját fújja felénk Örkény felől a szél, figyelmetlen autós vagy gyalogos, esetleg kóbor állat lehetett a síneken. A vonat szokás szerint pontatlanul jön, nyilván elviselhetetlen meleg és zsúfoltság van rajta, mint a nyári szünet idején mindig, hiszen ilyenkor a Balatonra irányítják át a lajosmizsei szárnyvonalon közlekedő szerelvények jelentős részét. Bár jobban belegondolva, az év minden szakában szörnyű a vonatközlekedés, hétköznap óránként, hétvégenként csak kétóránként jár ezen a tájékon szerelvény, pedig nem az Ormánságban, hanem a fővárostól alig ötven kilométer távolságra vagyunk.

Élhetetlen ország ez, és nem csak a vonatozás anomáliái miatt. Szétrohadt kórházak fémjelzik a rendszert, ahová a betegek viszik magukkal a gyógyszert, ha meg akarnak gyógyulni, és ha egyáltalán megélik, hogy sorra kerüljenek a hónapokra sőt évekre elhúzódó várólisták miatt. Az iskolákba a gyümölcs és a WC-papír mellett már a krétát is a szülők viszik, hogy a tanár oktatni tudjon - feltéve, hogy egyáltalán van még szaktanár, vagy az alacsony bérek miatti sok pályaelhagyó pedagógus következtében jobb esetben a tornatanár, rosszabb esetben a portás tanítja már a matematikát és a kémiát is. A napokban olvastam, hogy egy környékbéli településen a családsegítő szolgálat cipőgyűjtést hirdetett, mert sok gyermeket fenyeget a veszély, hogy a rossz idő beálltával saját cipő híján kimaradni kényszerülne az oktatásból, hiszen lábbeli nélkül, mezítláb nem tudna iskolába járni.

A diagnózis feletti kesergésen kívül mi újat lehetne írni a mindennapjainkat átszövő "nemzeti nyomorról", amit már József Attila is megénekelt Hazám című versében: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!"

Van azonban valami, ami ebben a Balkán-alsóvá szétrohasztott, eresztékeiben recsegő-ropogó országban az egészségügy, a közoktatás, a szociális ellátórendszer és valamennyi közszolgáltatás totális csődjénél is nagyobb mértékben teszi élhetetlenné a hétköznapokat: ez pedig a gyűlölet vírusa, amely agresszív gyorsasággal fertőzte meg társadalmunkat. Sátáni szándékkal, belülről terjesztették el újra Magyarországon a gyűlölet magvait azáltal, hogy a kormánymédia a '30-as évek náci Németországának propagandájának kései szellemi követőjeként minden rossz okozójaként egy deklaráltan zsidó aggastyánt tett felelőssé a társadalom megvezethető tagjai szemében.


Mára termőre fordult a vetés: mindennaposak lettek az olyan hírek, mint például hogy a bényei falunapon szivárványszínű táskája miatt bántalmaztak egy fiatal lányt, egy fővárosi bevásárlóközpontban arabnak néztek s ezért véresre vertek egy roma nemzetiségű magyar állampolgárt, az MTK dorogi idegenbéli mérkőzése alatt a hazai szurkolók minden következmény nélkül antiszemita rigmusokat skandáltak - ezen események alig néhány napnak a termései. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de tény: általánossá vált, hogy ebben az országban következmények nélkül verbális és fizikai atrocitás ér magyar állampolgárokat származásuk, vallásuk, identitásuk miatt, amiatt, mert nem felelnek meg az „etnikailag homogén nemzetállam” miniszterelnöki víziójának.

„Az utcákon a gyűlölet vonult / és a láthatáron felizzott a múlt. / S ő tudta jól, hogy most már menni kell, / mert mindig ugyanúgy kezdődik el" - írja Bródy János Száz éves pályaudvar című dalszövegében. Bizony, „Vannak idők, mikor menni kell / mikor feltűnik a ház falán a jel”. Nagyszüleim rokonságából, baráti köréből sokan érezték úgy 1956-ban, hogy tizenegy évvel a holokauszt után a kiszámíthatatlan események tükrében nincs mire várni, indulni kell, menni kell. Meg sem álltak Svédországig, Kanadáig, az Egyesült Államokig.

Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti? Dédszüleim, nagyszüleim korosztályából sokan még a marhavagonokba is azzal a vakhittel szálltak be hosszú éveken át tartó sorozatos megalázások, jogfosztások, végül a gettóba zárást követően, hogy az életüket azért mégsem fogja elvenni a hatalom. Több mint hatszázezer mártír sorsa emlékezteti az utódok nemzedékét tévedésük súlyosságára.

Fűszálat szopogatva számban megsárgult régi családi fényképeken látott, múltbéli arcokat idézek magam elé. Mit üzennek a múltból, mit mondanának nekem ma dédszüleim, nagyszüleim, ha hirtelen megjelennének előttem délibábként a kertemben? Meddig ülhetek még békében körtefám alatt az árnyékban, meddig tartogat békét kisfiamnak a holnap?

Közben elmúlt a délután. Cigarettám is elfogyott, szomjasan ásító poharam alján ujjnyi vastagon összegyűlt a vékony kristályfalon lecsúszó pára. Lassan a Nap is nyugodni tér, a birtok végét jelző távoli jegenyefák csúcsai narancsos-lilás fényben úsznak már, a láthatár széléről közeleg az éjjelre ígért zivatar köd-szürke viharfelhője. „Gyere kisfiam, bemegyünk” – szólok a fa alól feltápászkodva. A gyermek a keze ügyében lévő játékokat messzire dobva, kitárt karokkal szalad felém, én felemelem és magamhoz ölelem. Kis kezeivel vállaimba kapaszkodik, fejecskéjét szokása szerint vállam és nyakam közé fúrja. Úgy dorombol, mint egy kiscica, hozzám simul, hogy parányi teste minden porcikáját átadhassa ennek az örömnek: apukája oltalmazó karjaiban biztonságban van, bármilyen nagy és bonyolult a világ, semmi baj nem érheti.

Ez minden bizonnyal hiú remény, mégis remélem, hogy nem kell majd csalatkoznia.

Kapcsolat

Mobil: +3620 262 5832


E-mail: chladek.tibor@liberalisok.hu

© 2019 Chladek Tibor

  • Black Facebook Icon
  • Black Instagram Icon
  • Black Twitter Icon
This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now